Hír

Meskó Zsolt író-rendező: „Szentek-e a Magyar Szentek?”

Meskó Zsolt író-rendező:

„Szentek-e a Magyar Szentek?”

– Gondolataim a színházi előadásról –

 

Amikor egy író tabutémát vesz elő és arról ír, az olvasók, a színházszeretők többsége némi aggállyal, tartózkodással fogadja. Azonban vannak olyanok, akik ellenkező véleményen vannak: örülnek a nem mindennapi választott témának, nagy lelkesedéssel és izgalommal várják a darab színházi bemutatóját.

Az írónak fegyelmezettnek, mértéktartónak, korhűnek kell lennie írásában. Nem kalandozhat el, a darab szereplőinek nem adhat olyan belső és külső tulajdonságokat, amelyek zavarók lehetnek a mű egészének a megértésében, értelmezésében.

    Mindezeket a veszélyeket Meskó Zsolt író-rendező „Szentek-e a magyar Szentek?” – Új televíziós Talkshow élőben! c. darabja elkerülte.

Elsőként a rendezésről szólnék. Vitán, kritikán felüli. A televízió stábja rendszerben volt, azaz hasonlatos a valóságos stúdiós élettel!

Itt meg kell említenem Kókai János rendezőt alakító szerepét: gondolati, érzelmi túlfűtöttsége, negatív töltésű erőszakos akarata nem tudta meggyőzni a két fiatal riportert – Mérai Katalint és Baksa Andrást kérdésfeltevéseikben. Ha engednek a rendező kéréseinek, vajon milyen szélsőség és bukás felé vitte volna el az egész „Új televíziós talkshow”-t? Meskó Zsolt, a darab rendezője csodás nyugalommal, remek írói érzékkel borotvaélen játszatta Kókai művész úr rendezőjét. Nem került sor az elfogadhatatlanra, az erkölcsi bukásra. A két riporter nem tette fel a rendező sugallta durva kérdéseket a meghívott négy Árpád-házi szentnek: Szent Istvánnak, Szent Imrének, Szent Erzsébetnek, Szent Lászlónak.

A televízió stúdiósai szakértelemmel végezték munkájukat, ahogy a darabban meg volt írva –, néha úgy tűnt, szolgaian, tartva a rendező haragjától, dühkitöréseitől.  Itt kiemelném Robin László, Tarczali Dorina színészi játékát.

    Szándékosan hagytam utoljára a négy Árpád-házi magyar szentet alakító művészek színpadi munkáját. A rendkívüli vendég riportalanyok bátran, megilletődés nélkül álltak a kamerák elé.

A két riporter kérdések tömkelegét zúdította szentjeinkre. Méltósággal, hűek maradva korukhoz, érthetően, szépen fogalmazva adták meg válaszaikat a ma embere számára.

Baksa András lelki fejlődése előttünk játszódott. Az előadás vége felé már tudtuk mi nézők is, hogy a fiatal riporter megkapja az Úristen Kegyelmét: tudati, lelki megtisztuláson fog keresztülmenni.

A legmarkánsabb, határozott kiállású és mondanivalójú szentünk, Szent István a provokatív kérdésekre is önmaga természetességében adta meg a válaszokat. Köszönet érte Jegercsik Csabának. Szent Imre szerepére nagyon jó választás volt Gréczy Balázs. Ő Szent Imrét, úgy érzem, szentimrésen, érzékletesen, finoman, mint a magyar ifjúság védőszentjét mutatta, s idézte fel legendákba szőtt alakját.

Szent László színpadi alakja már nem egyértelmű. Nagysága, s ezt nem csak fizikailag értem –, kissé zavaró volt. Úgy gondolom, a színész Jenei Gábor, követve a rendezői elképzeléseket, utasításokat(?), a nagyúri modor nem éppen szimpatikus vonását mutatta be itt-ott. Szent István és Szent Erzsébet melletti kiállása méltóságosan kemény volt.

Ez is megmutatta: Szent László szentségesen nemes lovagiasságát.

      Szent Erzsébet valós megformálásával Nemcsók Nóra meggyőzött bennünket, nézőket: már életében csodákat megélő, szentferenci lelkületű, családi tragédiákat átélő, rokonoktól sokat szenvedő asszony volt. Azért óvatosan jegyzem meg: én egy kicsit szerényebbnek mutattam volna be. Életének keserű italát Isten szeretetében bízva nap mint nap meg kellett innia. A világi és a szentségi élet között vívódott. A Jóisten, fiatal kora ellenére mennyei országába emelte. Útját földi életéből rózsák kísérhették.  

A mű színházi előadása összességében bátor hangnemű, újszerű volt, melynek a sikeréhez a remek rendezés is hozzájárult.

Ez mindenképpen Meskó Zsoltot dicséri, az írót, rendezőt.

Köszönjük, mint nézők, hogy részesei lehettünk „Szentek-e a Magyar Szentek?” című színházi előadásnak.

Amikor lélekemelő írást olvasok, színházi előadást látok, Gárdonyi Géza sorai jutnak az eszembe:

„Minden, amiben lelkileg gyönyörködünk, kapcsol a végtelennel.”

Az Auditórium Hungaricum és a Párbeszéd Háza közös bemutatója volt ez a darab.

                                                                                                          Siklós Endre